Olasz Renátó első nagyjátékfilmje szokatlan vállalás. Elengedi a forgatókönyvhöz ragaszkodás béklyóját, és szabadesésbe kezd. Könnyen eszünkbe juthatnak erről Tarr Béla farzsebében hordott cetlijei – bármikor rákérdeznek filmjei zsenialitására, csak ennyit válaszol: „Ott voltunk a színészekkel, zsebemben egy-két cetli helyzetekkel, viszonyulásokkal.”
Olasz Renátó is egy hasonló metódusban találja meg önmagát. Improvizál színésztársaival, különös érzetekkel játszik, közös múltat sző, a csillag-monológ köré felépít egy egész filmkompozíciót. A Minden csillag egyszerre köthető Tarr és Krasznahorkai közös hagyományához, de közben párbeszédbe lép az elmúlt évek független filmjeivel is (Hajdu Szabolcs lakástrilógiájával, a Január 2-vel, a Sünvadászattal, a Magyarázat mindenrével stb.). A felsorolt alkotásokat összeköti hasonló viszonyulásuk a filmképhez és a narratívához. Ezáltal is felmerülhet a befogadóban, hogy a megjelenített kisrealizmus mellett van-e a költségvetés nélküliségnek sajátos esztétikája. Hisz képi világukban, sokszor megközelítéseikben is hasonlíthatók egymáshoz – de nem mindegy, hogy a realizmus egy vállalt eszköz vagy pedig helyzet szülte kényszer. Bianka és Milán hazalátogat kisvárosukba karácsonykor.
Barátaikkal ünnepelnek fiatalkoruk bezárt kocsmájában, és igyekeznek újra megteremteni a kamaszkor érzetét,
amikor még máshogy képzelték az életüket. Régi barátságok, viszonyok kerülnek elő, a távozás és a maradás kettőse vegyül az alkohollal teli ünnepben. Minden bájcsevej után előkerülnek a belső frusztrációk, ingerek, amiket képtelen a baráti társaság magában tartani.
Számos filmrendező vallott arról, hogy a legjobb ötleteik nyomás alatt születtek meg: amikor korlátozták valamilyen eredeti, nagyszabású tervüket, eszükbe jutott egy olyan ötlet vagy megvalósítási mód, ami azóta a szerzői kézjegyükké vált. Olasz Renátó sem ezt a filmet akarta elkészíteni, de mégis ezt kellett leforgatnia – nem véletlenül. A történet személyességének előnyei számos ponton tetten érhetők a Minden csillagban. Már az Ártatlan szemmel című rövidfilmjén is érződött ez az érzékenység, a mélyebb összefüggések megértésére való törekvés. A nagyjátékfilmjében ezen igények találkoznak a szociográfiával:
nemcsak a saját életünk megtapasztalása, de egy közeg felskiccelése is fontos ponttá válik
– amelyek talán valóban elválaszthatatlanok egymástól. A jelenetekben fel-feltűnő ló megalapozza azt az absztrakciós folyamatot, ami a Tarr-filmek sajátjának tűnhet (Werckmeister harmóniák, A torinói ló), de ez csupán egyetlen rétege a filmnek, a rendező nem szándékozik bebújni más köpönyegébe. A Minden csillag izgalma abban rejlik, hogy képes egy absztrakt nézőpontot ötvözni a kisrealista drámával, így akár egyszerre műfajfilmes és művészfilmes igényt is betölthet – rajtunk áll, honnan szeretnénk szemlélni.
Az általa felvonultatott karaktereket mind ismerjük: a testvérpárt, akik magára hagyták a települést, a helyi mindenest, aki a kocsmát és a boltot is viszi, a nőt, aki elvágyódik, „de senki sem vitte el innen” és a férfit, aki végtelenül alpári, de részegen szerelmet vall mindenkinek. Az improvizációban feloldódnak a profi és az amatőr színészek, illetve a színházi és a filmszínészet közti különbségek is kiegyenlítődnek.
Olasz Renátó jó érzékkel választja meg civil szereplőit, akik puszta jelenlétükkel azt mesélik, amit karaktereikben is képviselnek.
A Budapesten kívüli Magyarország egyszerre sajátos és egyetemes térérzet. Ha nem látnánk az Arany Ászok kivilágított cégérét vagy a kőbányais üvegeket, könnyen hihetnénk, hogy nem is Magyarországon, hanem Erdély vagy akár a Felvidék kisebb településein játszódik a történet. Van valami a kisvárosi létezésben, ami országhatáron és hovatartozástól függetlenül összeköti a lakosokat egymással – talán egy közös sors, amit a Minden csillag is sejtet. Akik maradtak, magukkal cipelik a maradás terhét, akik elmentek, magukkal viszik a csalfaságot. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a döntést, ami megtöri, lemorzsolja a baráti társaságot. A film megkérdőjelezi azt is, hogy közösség-e az egyáltalán, ami a kilátástalanság vagy a szükség miatt létezik egymás mellett. És felveti azt a kérdést is, hogy tényleg az elmenők-e azok, akik ezt a közeget ellehetetlenítik.
Olykor komikussá válik a faluábrázolás (úgy örülnek a helyiek is a szalonnának, mintha egy évben csak egyszer találkoznának ilyesmivel), a legtöbb esetben viszont realisztikusan bontakozik ki „a két városi” és a Tiszavasváriban maradtak közötti konfliktus. A birkózás, a ló a kocsmában, a hóesés, a „feminista falfreskó” képei mind nyomot hagynak a nézőben.
A szereplőkkel együtt ünneplünk és velük együtt múlik el az ünnep; jön a reggel, ami még a pillanatnyi együttlétből is kijózanít.
A szexizmus és ennek ábrázolása hasonlóan van kezelve, mint az Egy százalék indiánban. Használva van, mert a közeget meghatározza, de nincs eldöntve, mit is kell kezdeni vele – a film önmagában nem foglal állást. A néző hallgatja Öcsi vicceit, és rosszul érzi magát. Egyre inkább érződni kezd, hogy Öcsi sem azért mondja, mert tetszeni akar vele bárkinek is. Mintha ezeket a rigmusokat egy beékelődött, negatív hagyomány mondatná vele.
Az első beállításokban még nem egyértelmű a film kamaradrámaszerűsége, mégis nagyon jót tesz neki – kis túlzással – az egy helyszínen (a bárban és annak utcáján) játszódó cselekmény, illetve a történet által megmutatott rövid intervallum, egy éjszaka. Mindkettő elemeli a filmet: úgy tud beszélni temérdek településről, életválságról, hovatartozásról, hogy csupán egy helyszínt mutat be, valamint egy este alatt képes elmesélni az egymást elszenvedő generációk nyomorát. A fekete-fehér kép absztrahálása segít a korszaktól és a szereplőktől megtartani a reflexióhoz szükséges távolságot; segít elvonatkoztatni a konkrétumoktól, a valóságtól, ezáltal egy egységes hangulatot építve. Olasz Renátó a független filmezést sem dicsőíti üresen:
nem ideológiát szeretne gyúrni a produkció nem létező finanszírozásából, hanem egy irreális helyzetre hívja fel a figyelmet,
arra, hogy ennyiből nem lehet ezt megcsinálni, „egyszerűen a stáb nem lett kifizetve”.
A Minden csillag kényszer és kreativitás szülötte: egyszerre él a szabadság lehetőségével, de nem esztétizálja túl annak határvonalait. Eltekint egy jobb jövő felé, közben némiképp a saját filmkészítési hagyományainkat dorgálja.
Hisz nem a „vidék” lenézése teszi azonosulhatóvá a karaktereket, hanem a bennünk élő vidék.
Az elnyomó és elnyomott férj karaktere, a bennünk szunnyadó partiállat, a sármos, de lassan elöregedő ABC-s és a fiú vagy lány, aki el szeretne menni. Beszélhetnénk a karakterek megcsillanó sablonosságáról, a jól ismert szerepek kikoptatott fejlődési ívéről – de minek, ha pont ezen karakterek ravatalát üljük. Temetik őket egy olyan világban, ami nem nekik lett kitalálva, nem is lehetnek boldogok benne. Temetnek minket a jó és a rossz szokásainkkal együtt.
Minden csillag (2025). Rendezte: Olasz Renátó. Szereplők: Olasz Renátó, Waskovics Andrea, Farkas Lóránd, Oláh-Badi Levente, Pál Emőke, Szén János, Udvari-Kardos Tímea, Gedő Zsolt. Forgalmazza: Kino Alfa
A Minden csillag a Magyar Filmadatbázison.
